Egy kis tarokktörténelem

Vissza a tarokkoldalra

   „A kártya – gondolhatnák sokan – olyan közönséges tárgy, amelyről nem érdemes, és alig lehet valami érdekeset írni. Pedig a dolog másként van. A kártyát nemcsak úgy kell tekintenünk, mint veszedelmes játékeszközt, [...] hanem mívelődéstörténelmi szempontból érdekes az.”

   Az idézett sorokat egy 1893-ban megjelent cikkben olvashatjuk. Ennek ellenére azonban tény, hogy akármennyire érdekes a kártya történelmi szempontból, eredetét egyértelműen nem lehet megállapítani. A legendák szerint – és ezt támasztja alá a III. században élt Cyprianus püspök írása is – a kártyát Mercurius isten találta föl. A kártyára saját képmását tetette, és meghagyta, hogy a játék kezdetén emlékezzenek meg róla, bort öntve tiszteletére a földre. A bor, mint a kártyajáték velejárója, azóta is megmaradt, bár a keresztény világban már nem a földre öntötték, és a pogány istenek képmásai helyett királyok, alattvalók, történelmi vagy társadalmi jelenetek képeit rajzolták a lapokra.

   Valójában a kártya minden bizonnyal a Távol-Keleten alakult ki, valahol Koreában, Kínában vagy Indiában. A kínaiak eredetileg papírpénzeikkel folytattak kártyaszerű játékot. A pénz elrongyolódása miatt később keskeny papírlapokra festették a megkülönbözető jegyeket, és azokkal játszottak. Ez lehetett a mai kártya őse, ami aztán hosszú fejlődési folyamaton ment keresztül. Egy másik elmélet szerint India a kártya szülőhazája, ahol a vallási szertartásokhoz vallásos tárgyú képeket és szimbólumokat ábrázoló lapokat használtak.

   Keletről aztán a „Selyemúton” jutott el a kártya Turkesztánba, majd Perzsián át Szíriába és Palesztinába. A XIII. századi keresztes hadjáratok lovagjai a Szentföldről hozhatták be Európába. Spanyolországba valószínűleg az Ibériát évszázadokig uraló mórok vitték be. Ezt támasztja alá a kártya spanyol elnevezése is (naipes, arabul naibi). A XIV. században aztán több helyen is megjelent Európában, leginkább a nagy olasz kikötőkön, elsősorban Velencén keresztül.

   A tarokk-kártya is már a XV. században megjelent, elnevezése olasz eredetű, a tarocco szóból származik. Egyes elméletek szerint a név a Pó egyik mellékfolyójának, a Tarónak a nevére vezethető vissza, mert annak vidékéről terjedt el Észak-Itáliában. Ez az elnevezés azonban csak a XVI. század óta használatos, ezt megelőzően trionfi (triumph, vagyis győzelem) néven ismerték. Innen származik a német Trumpf, az angol trump (adu) és a nálunk is (ritkán) használt tromf szó.

   Sokan keverik a tarokkot a tarottal, hiszen nevük hasonlít, és egyértelműen közös az eredetük is. Magyarországon ezek a fogalmak különváltak, a tarokk-kártya játékra, a tarot pedig jóslásra való. Más országokban azonban a kettő gyakorlatilag ugyanaz, a kártyával egyaránt jósolnak (jobbára persze csak jósoltak) és (az országra jellemző szabályok szerint, általában más [színes] lapokkal kiegészítve) játszanak is. A tarokk-(tarot-)kártyának az első időkben nem voltak színei, csak számozott lapjai. Az olasz tarokk rajzai sorban a következőek: szemfényvesztő (bűvész, zsonglőr, „kókler”), nőpápa, császárnő, császár, pápa, szerelmes(ek) (szerető(k)), (diadal)szekér, igazság, remete, (szerencse)kerék, erő, akasztott(ak), halál, mértékletesség, ördög, torony (Bábel tornya), csillagok, Hold, Nap, (vég)ítélet, világ voltak. Ezekhez járult a nem mindig számozott 22. lap, vagyis a bolond vagy bohóc, avagy sciis (scusare – kímélet). Érdekesség, hogy bár a nőpápa létezését a lexikon szerint a Katolikus Egyház évszázadok óta tagadja, és próbálja kitörölni a történelemből, a tarot-kártya tovább őrzi a legendát... A marseille-i tarokk rajzán meglátszik a dél-francia hatás, francia feliratú lapjai nagyobbak is, de tartalmuk és sorrendjük tekintetében megegyeznek az olasszal. A svájci (olasz) tarokk nem követi az ősi tarokkok ódon stílusát. Felépítése hasonló a marseille-i tarokkéhoz, és számozása is római számjegyekkel történik, de pápanő helyett Júnó, pápa helyett Jupiter szerepel. Más változatokban föltűnik pl. hajó, vagy pl. torony helyett isten háza szerepel. Ezekről a változatokról (is) bővebben Andrea Pollett kártyatörténeti oldalán olvashatunk.

   A keleti kártyák szimbolikájának mintájára az első olasz kártyafestők olyan sorozatjeleket (vagyis kártyaszíneket) választottak, amelyek az akkori olasz társadalmi rendet jelképezték. A serleg a papságot, a kard a nemességet, az érme a (kereskedő) középosztályt, a bot pedig a jobbágyságot szimbolizálta. A spanyolok ezeket a sorozatjeleket átvették, csupán a görbe szaracén kardot helyettesítették a lovagi középkor egyenes, kétélű kardjával, a vékony, díszes botot pedig vastag doronggal.

Az olasz kártya színei: serleg, kard, érme, bot

A spanyol kártya színei: serleg, (egyenes) kard, érme, dorong

   A németek függetlenítették magukat az olasz befolyástól, és a XV. század közepén új sorozatjelekkel megteremtették a saját kártyájukat. Szintén a társadalmi rétegződést vették alapul, náluk azonban a papságot a szív, a középosztályt a levél, a parasztságot a makk, a nemességet a – nálunk töknek nevezett – csengő jelképezte (amelyet a nemesek használtak solymászatok alkalmával). Ezek lettek a mai „magyar kártya” színei is. Svájc is ezeket használja, de szív helyett címerpajzsot, levél helyett virágot honosított meg a kártyáin.

A német kártya színei: szív, zöld, csengő, makk

   Az egész világon végül leginkább a francia színek terjedtek el, amelyek a német színek módosított, absztrakt formái. A kőr és a pikk a piros (szív) és a zöld (levél) megfelelői, a treff a makk absztrakt megjelenítése. Egyedül a káró új, és valószínűleg a lovagi dárda hátsó végét jelképezi. Érdekesség, hogy a francia sorozatjelek angol megnevezései némileg ellentmondanak ennek, hiszen a pikk „spades” [vö. olasz spada, spanyol espada], a káró „diamonds” [gyémánt], a treff pedig „clubs” [dorong]. (A kőr maradt „szív”, vagyis „hearts”.) Ezek szerint inkább a pikk volna a nemesség, a káró pedig a középosztály színe.

   A francia színek könnyen megjegyezhetőek, és – egyszínűek lévén – könnyen sokszorosíthatóak is voltak, valószínűleg ez magyarázza későbbi népszerűségüket. A tarokk-kártya is ezeket a színeket vette végül át.

A francia kártya színei: kőr, pikk, káró, treff

Az európai kártyaszínek

   A tarokkjáték céljára szolgáló tarokkjátszma (vagyis pakli) a tarokk-(tarot-)lapok és a „rendes” játékkártya [színes] lapjainak egyesítéséből jött létre. Egy tarokkjátszma eszerint a 22 tarokklapból és a rendes játékkártya 52 lapjából áll, utóbbit kiegészítve sorozatonként egy-egy további rangos lappal, a lovaggal vagy lovassal. Így tehát a pakli 78 lapból áll, de néhány számos lap elhagyásával 62, 54, illetve 42 lapos kisebb játszmák (tarocchino) is előfordulnak.

   A tarokk őshazája tehát Olaszország, majd Franciaországon keresztül került Ausztriába és Magyarországra. A feljegyzések – és a fent idézett cikk folytatása – szerint a „tarokk-játék a kártyalapok hátsó oldalán pontokkal, vonalakkal vagy dülényekkel(?) czifrázott, vagyis tarottozott díszítésről kapta a nevét...” A XVIII. század közepéig csak az olasz tarokk volt ismeretes. Ezt követően olyan tarokk-kártyák jelentek meg, amelyek szakítottak az ősi, szimbolikus jelentésű tarokk-képekkel, és francia sorozatjelű lapokat alkalmaztak. Ezeknek lapjai derűs életképeket, vidéki jeleneteket ábrázoltak. (A 2 lap, amelyek közvetlenül is őrzik még az örökséget, az I-es számú Pagát, il Bagatto, vagyis a „kókler”, és a 22. számozatlan lap, a bolond vagy bohóc, vagyis a Skíz.) A XVIII. század 3. negyedében Németországban kialakult egy új tarokkfajta, az állat-tarokk, amelyet meseállatok, házi- és vadállatok képeivel illusztráltak.

Francia sorozatjelű tarokk-kártyák: franciaországi tarokk, svájci tarokk (treff lovas), német állat-tarokk, bécsi tarokk

   A Cego (vö. portugál, spanyol „vak”) néven ismert, jelenleg is használatos német tarokk képei máig változatlanok, és a vidéki életből vett jeleneteket ábrázolnak. Hasonló tarokk-kártyát használnak Franciaországban és Svájcban is. Ausztriában a ma is használatos (ún. bécsi) tarokk-kártya az 1830-as évekből származik. Az 54 lapos játszma lapjai változóan két-képesek, vagyis minden lapon 2 különböző jelenet van.

   A tarokk-kártya képei hazánkban is átalakultak. A XIX. században gyártottak olyan tarokk-kártyákat, amelyeken a magyar történelemből, társadalmi életből jelentek meg képek, vagy hazai tájképeket ábrázoltak. Ismert pl. olyan X-es lap, amelynek egyik felén Bánk bán, másik felén Béla király látható, vagy olyan XX-as, amelyen Pozsony és Sáros vára van. Azóta a tarokk-kártya képei újra átalakultak. Ezekre – a régi lapokkal ellentétben – nincs ráírva a képek jelentése, és valószínűleg nem is él olyan (tarokkos), aki ezeket mind meg tudná magyarázni. A mai magyar tarokk tulajdonképpen a bécsi tarokk egyik változata, illusztrációi apró eltéréseket mutatnak, pl. a II-es lapon nálunk „szerencse fel” felirat olvasható, Ausztriában pedig „Industrie und Glück”.

   A Világhálón föllelt talán legrészletesebb, legszerteágazóbb kártyaleírások itt találhatóak, történelemmel, földrajzzal, képekkel. (Vigyázat, könnyen ott lehet feledkezni...)

   A tarokk tehát – nagyjából már a mai formájában – a XIX. század közepétől létezik Magyarországon, és a játékosok között találkozunk olyan nevekkel is, mint Kossuth Lajos vagy Jókai Mór. Íme egy idézet a másik nagy mesemondó, Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című művéből: „Nyáron lejár a Svábhegyről, és a Petanovicsban ebédelget. [...] Ha a hegyen marad, odahív magának vendégeket, és folyik a nagy tarokkozás és falusias borozgatás a Pestre néző verandán. A játékban rendszerint ő veszít, mert ugrál és rosszul játszik. Emiatt aztán szidja a partnereket a játék végén. „Tolvajok, mindenemből kifosztottatok, most már legalább egyétek meg a vacsorámat is!” Partnerei közül Nedveczkyvel szeret a legjobban évődni. Mindjárt „Gonosz Pista” a neve, ha kontrázza, másoknak csak annyit mond, hogy „Dagadj meg”. [...] Kedves bizalmas vendégeit [...] a kapuig kísérte, tréfásan búcsúzva: „Kíméljétek meg máskor a házamat”.”

   Végül álljon itt intő példaként II. Albert osztrák császár rendelete, amely szerint „Senkinek sem szabad feleségét, gyermekeit vagy valamelyik testrészét eljátszania!” [Mármint kártyán...]

Felhasznált irodalom:

Zsoldos Benő: A játékkártya és története      Gondolat – 1980
Köszönet dr. Biró Antalnak